2018. április 11., szerda

Maratonfüred 2018.

Majdnem fél év, egészen pontosan 24 hétnyi célzott felkészülés előzte meg a mai napot. Eddig is voltak olyan versenyek, amikre célversenyként tekintettem, de ez most mégis más volt, itt már próbáltam mindent ennek alárendelni, csupán a már leadott nevezéseimet (Piros 85, Zúzmara félmaraton) nem húztam ki.

Szeretném sokkal tudatosabban, hosszabb távra tekintve felépíteni az edzésmunkát, és ez csak úgy megy, ha legalább fél évre előre meghatározom a célversenyt, közben pedig nem megyek olyan versenyre, ami megzavarná a felkészülést. Ebbe nem fér bele például az, hogy ha megtetszik egy terepultra, akkor arra gyorsan benevezek, sőt, szinte semmilyen ultra nem fér bele egyelőre. Viszont akkoriban szinte semmi időm nem volt az edzéseken gondolkodni, a Fuss Te Is! Akadémiánál pedig indítottak felkészítő programot erre a maratonra, így kipróbáltam, hogy milyen az, ha más mondja meg mit kell csinálnom. A felkészülés október 9-én kezdődött, elég döcögősen, mivel épp ekkor combemelőizom sérüléssel bajlódtam, így már a 2. héten hagytam ki edzéseket, a 3. héten a pedig a Piros 85 volt, ami a 4. hetet is kinullázta. Elkezdtem rendszeres jógagyakorlatokat csinálni a PSOAS nyújtására, aminek hatására gyorsan elmúlt a sérülés. Az 5. héten csökkentett mennyiséggel vettem fel újra a fonalat, majd a 6 és 13. hét között bár volt egy boka bedagadásom, és a végén jött a térdfájdalom, de csak 1-2 edzés maradt ki, sok kilométert gyűjtöttem, állandó teljesítmény mellett. A 14. hét viszont már nagyrészt kimaradt, csak a januári Zúzmarán futottam, ami meglepően jó idővel sikerült, és végül a hullámvölgyből való kilábalás kezdetének bizonyult. A következő héten csak hétvégén futottam, akkor is még visszavett mennyiséget. A törzsizom erősítő gyakorlatok rendszeres végzésének hatására a térdprobléma is gyorsan elmúlt. A félmaratonon 68 kiló voltam, ami rengeteg, szerettem volna jelentősen lefogyni a maratonig. Nagyon meggondolatlanul vágtam viszont bele, és a túlzásba vitt diéta eléggé erőtlenné tett az edzéseken. Két hétig megvolt a mennyiség, aztán nagyon lebetegedtem, ami szerintem nagyrészt a túlzásba vitt éheztetésnek köszönhető. Sose szoktam beteg lenni, pedig a gyerekek folyamatosan hozzák a legújabb vírustörzseket tesztelésre, de max. egy fél napnyi kis gyengeséggel letudom a dolgot. Most viszont baromira lerobbantam, így persze hétköznap semmit se futottam, először volt ilyen betegség miatt. Szombaton még mindig nem mertem kimenni a torkom miatt, gondoltam elmegyek terembe, életemben először futok egyet padon. Hát nem volt valami jó, a padon futás önmagában talán még nem is lenne annyira rossz, de a menetszél hiányában nekem így rettenetesen melegem van, ömlött rólam a víz. Viszont ez volt az utolsó problémás hét, a 19. héttől velem már minden rendben volt. Nem úgy a pulzusmérőmmel, ami teljesen bedöglött. Két hétig futottam pulzusmérés nélkül, ebből egy hétig órám se volt, újra telefonnal mentem, mint a kezdeti időkben. Két Polar M400-ast használtam el 1 év alatt, a második pulzusmérőjének pedig gyakorlatilag új kora óta voltak nyűgjei, meg eléggé ki is dörzsölt, szóval úgy gondoltam váltok. Na nem túl nagyot, M430 lett belőle, többen dicsérték ennek a típusnak az optikai pulzusmérőjét, én meg szívesen elhagytam volna a pántot, jó választásnak tűnt.

Polar Running Index a felkészülés 24 hetében
A felkészülés utolsó heteiben bomba formában éreztem magam, még a 80 kilométer fölötti heteken sem fáradtam el, a verseny előtti csökkentett mennyiség pedig egyenesen kiéheztetett a futásra. Tavaly nem volt túl egyszerű ezen a versenyen, mivel nem kör a pálya, és pont egy maratonnyi távolságra kerülök a végére az autótól, na meg minden zselét, telefont, kulcsot, némi pénzt magammal kellett cipelnem. Most szerencsére Feleségem és nagyobbik Leányom elkísérnek, ami nagyon nagy segítséget jelent. Ez a szerep viszont még nekik is új, szerencsére odafele végigvezet az utunk a pálya mellett, így van lehetőségünk feltérképezni, hogy hol lesznek a legjobb találkozási pontok. Nem túl korán érkezünk, már komoly nehézséget jelent a parkolás, és még a rajcsomagot is fel kell vennem. Ahogy megvan a csomag, már rohanhatok is bemelegíteni, közben a néhány toi-toi-nál kígyózó sorra vetek néhány reménytelen pillantást, pedig ezt nem hagyhatom ki. Nem valami jó irányba futottam, nem volt alkalmas hely sehol, viszont eszembe jutott, hogy egy építkezésnél láttam egy mobilvécét, arra vettem az irányt, és hihetetlen szerencsém volt, egy teljesen felszerelt budi, csak nekem. :) Ennél megnyugtatóbb dolog nemigen történhet a rajt előtt.

Ezért nem fotózunk a Nappal szemben :)
Mivel tavaly nem a Tagore-sétányon volt a befutó, így most a rajt is máshol van, és az első kilométeren mindjárt egy komolyabb emelkedővel kell megküzdeni. A 2-es zónába szólt a rajtszámom, ami az 1-es zónával együtt sem volt több egy-két tucat embernél, így eléggé elölről indultam. Próbálom visszafogni magam, de nagyon nem sikerül, az emelkedő tetején már 165 a pulzusom, és 4:42 alatt meg is van az első ezres. Na ez így nem fog menni, folyamatosan lassítom magam, és próbálok 4:50 fölötti tempóra beállni. Ez sikerül is, de a folyamatosan félig szemből fújó szél miatt a pulzusom nem akar lemenni, aggasztóan magas. Nem találok senkit, akivel azonos tempót mennénk, hamar légüres térben találom magam, és teljesen egyedül futok, bár mintha stabilizálódna a távolság a messze előttem lévőkkel. A rajttól kezdve problémázik a gyomrom, nem nagyon lett jobb mostanra, úgyhogy a frissítési tervet már az elején módosítanom kell, úgy döntök, hogy 30 percnél még nem eszek zselét, várok hogy javuljon a helyzet. Alig 5 és fél kilométer után el is jön az első frissítőpont, egyedül érkezem, nagyon kedvesen ketten is kínálnak. Már távolról kérdik, hogy vizet, vagy izót kérek, a vizet választom, és ki is kapom a segítő kezéből, aki mintha ezen meg is lepődött volna, gondolom azt várta, hogy legalább lassítok. Ilyesmit viszont nem terveztem :) Jól és könnyedén megy a futás, de még mindig azon gondolkodom, hogy túl magas a pulzus, bár kicsit azért kezd megnyugtatni, hogy nem emelkedik. Balatonrendesnél kiterelnek minket az útra, bólyákkal leválasztott részen futunk. Egy ideje már hallok közeledni valakit mögöttem, itt meg is előz. Egy darabig a szélárnyékában maradok, de túl nagy a sebességkülönbség, nem maradhatok vele. Kicsit már le vagyok szakadva, amikor meredeken emelkedni kezd az út. Bár valamennyit lassítottam hogy ne menjen túl magasra a pulzusom, a srác még jobban befékezett, így elég hamar felértem rá, és már akadályozott. Lett is egy 5:05-ös ezres, ez azért már lassú, de kiállni a szélárnyékából és gyorsítani az előzéshez túl sok erőt kivenne, inkább maradok még mögötte. Az emelkedő után persze visszagyorsul, figyelnem kell rá, hogy a saját tempómra álljak vissza. Már látom a benzinkutat, ahol Feleségem és Kislányom várnak, gyorsan meg is eszem az első zselét, hogy tudjak rá inni. Még bele kell jönnünk a dologba, de baromi jó, hogy nekem semmivel nem kell foglalkoznom, csak enni meg inni. Persze a szurkolás is elsőrangú. :)

Az elején még könnyed a mosoly
Sajnos ahelyett, hogy csendesedne, még jobban feltámad a szél, a Balaton vizén méretes hullámokat kelt, ami látványnak szép, de most inkább bárcsak ne látnám. A gyomrom is megint kicsit rosszabb lett, de már hallom a 2. frissítőpont hangjait, abban reménykedek, hogy egy kis víz segíteni fog. Közelebb érve azt hallom, hogy most halad át a nők között a versenyt vezető hölgy, és látom is a távolban, nem nőtt a távolság köztünk az első kilométerek óta. Érdekes fejlemény ez, a női élmezőnyhöz se futottam még közel soha egy versenyen sem, és bár tudom, hogy itt nincs erős mezőny, ez akkor is egy újabb előrelépés. A másik, amit még hallok, hogy még mindig csak szállingóznak a futók, de mintha már látná a középmezőny elejét. Ezt is jó hallani, eléggé fel is dobódtam, és egyébként is nagyon jól csinálják ezen a ponton a hangulatot. Tényleg a hangulattal amúgy mi van? Tavaly azt imádtam ebben a versenyben, hogy a rengeteg kísérő egyfolytában jött-ment, az autókból, meg az út szélén állva állandóan szurkoltak, ment a pacsizás, most meg alig látok valakit. Tényleg máshol futok a mezőnyben, és itt sokkal magányosabb, sokkal kevésbé az örömfutás dominál. De nem baj, most az időeredmény számít igazán. Hamarosan különösen emlékezetes részre érek, tavaly itt kellett megállnom nagydologra, bár most is van gyomorproblémám, azért jobb a helyzet, és máris másfél percet javítok :) Legalábbis, ha később nem kell mégis kiállni... Egy szinte óriási csapat (kb. 4 ember...) ér utol, és előz meg, köztük egy srác, "első maratonom" felirattal a hátán. Na, azért ez túlzás, még mindig lesz olyan előttem, aki életében először fut maratont? Már majdnem beálltam mögéjük, hogy felvegyem a tempójukat, de szerencsére győzött a józan ész. A második zselézést is eltoltam egy kicsit, a zánkai frissítőpontra tettem át. A pont viszont egy kanyar után olyan hirtelen bukkant fel, hogy nem volt időm a zselét megenni. Felkaptam egy vizet, próbáltam úgy benyomni a zselét, hogy közben a víz nagy része azért a pohárban maradjon, hát eléggé szerencsétlenkedve ment csak. Persze rég túl voltam a ponton, mire sikerült, kuka meg sehol, akkor cipelhetem még magammal. Közben már a kesztyűben is melegem volt, azokat is levettem, így mind a két kezem tele van. Ismerős a hely, de jó, hiszen itt van a féltáv! Mondjuk az óra szerint nem, hát akkor lehet rosszul emlékszem. Bal kanyar jön, csak nem, csak nem már itt is van a "hegy"? Befordulok, és de, egy baromi nagy emelkedő tárul elém. Lassítva bár, de végig futva jutok fel a tetejéig, ahol viszont nincs senki. Úgy emlékszem, hogy itt kéne találkoznunk, variáltak rajta? Mondjuk még nagyon kevés idő telt el a frissítőpont óta, viszont itt cipelem a kezemben a cuccokat, nem valami jó így, szabadulnék tőlük. Valahogy egy kicsit minden más, olyan fura, a lejtőn érem el a féltávot, hát tavaly tuti nem itt volt, nem értem mi van. Az Ifjúsági Tábor bekötőútjánál találkozunk, végre megszabadulok a cuccoktól, és most simán megy a frissítés is, Lányomtól a vizet, Feleségemtől a zselét kapom.

A Balcsi partján is
Hamar eljön a következő frissítőpont Balatonakalin, de nagyon nem erre számítottam, a nagy emelkedő után egész másképp nézett ki a pont, meg hát az 30 kilométernél volt, és még közel sem tartok annyinál. Hamarosan rájövök, hogy a cél messzebb van, mint tavaly, és hogy kijöjjön a táv, nyilván a rajt is arréb volt, így már stimmel a féltáv helye, jól emlékeztem rá, csak most olyan 19,5 km-nél volt. Viszont a 30 km még akkor is nagyon messze van, nem tisztult ki teljesen a kép egészen addig a pontig, amikor balra meglátom hogy ott egy nagy domb, és hirtelen belém hasít, hogy mi van, ha ez a Nagy Emelkedő? Á nem, az nem lehet, már túl vagyok rajta, és mindjárt odaérek ahhoz az elágazóhoz, tuti, hogy szépen egyenesen megyünk tovább. És akkor odaérek, befordulok balra, ó hogy az a, hát mégiscsak ez az! Oké, semmi gond, szépen visszaveszek, óvatosan felfutok, nem lesz semmi baj. Sikerül is végig futnom, a tetején ott várnak, mondják is, hogy milyen jól sikerült, de én csak annyit tudok kinyögni, hogy igen, de most jön a neheze. Újra ismerős a pálya, és visszaelőzöm a kalapos srácot, aki még az első kilométeren száguldott el mellettem. Most már legalább tényleg mindig az a rész jön, amit várok, a tavalyi frissítőpont helyét is egyértelműen felismerem, de a pont nincs itt, gondolom azért közel lesz, úgyhogy előkaparom a harmadik zselét, amit időben meg is tudok enni, és inni is rá. Pont azon gondolkodtam, hogy már 30-nál járok, és milyen jól megy, 4:48-as lett ez a kilométer, de aztán meglepően hamar elkezd romlani a helyzet. A teljesen nyílt terepen az erős szél mintha egy falat képezne előttem, ami a le-föl hullámzó pályával kombinálva nagyon próbára tesz, fejben iszonyatosan nehéz úrrá lenni a helyzeten. Közben visszaelőztem az "első maratonom" srácot, nagyon drukkolok neki, hogy sikerüljön végigérnie, de a teljes igazság azért mégiscsak az, hogy kicsit megnyugodtam...

Na itt már nincs könnyed mosoly
A gyomrom megint nagyon rossz, hamar arra jutok, hogy a hátralévő távot már ki kell bírnom újabb zselé nélkül, nem tudnék még egyet megenni. Azért még magamhoz veszek egyet, legyen nálam. Itt már jól látszik rajtam, hogy túl vagyok a futás élvezetes részén, és nem is próbálom leplezni a nehézségeket. Utolérem, és megelőzöm a vezető lányt, neki is szuper segítsége van, a barátja/férje igen profin kínálgatja, lelkesíti. Kikötődik a cipőfűzőm, már nem tudtam, hogy mi hiányzik még, de muszály bekötnöm, nem tudok így tovább futni. Gyorsan megoldom, és hamar eljön a frissítőpont, még egy kis vizet iszok, de ettől csak megint rosszabb lesz. Próbálom tartani a tempót, és amikor elérem a 3 órát, épp 6 kilométer van még hátra. Bár nagyon nehezen szokott menni a matek ilyenkor, de most ennél egyszerűbb nem is lehetett volna a helyzet: ha sikerül pontosan 5 perces tempóban végigfutnom, akkor épp meglesz a 3:30! Hát ez hihetetlen, már azt hittem, hogy rég sokkal rosszabbul állok! Be is gyorsulok, a tihanyi elágazónál a frissítőponton már vizet sem iszok, csak a tempóra koncentrálok. Jól megy, egészen a 39. kilométer végéig, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra beüt a krach: úgy elkezd szúrni az oldalam, hogy meg kell álljak, lehajolok, és próbálok mélyen lélegezni. Na ilyen sose volt még verseny közben, ráadásul nem egy giga gyors tempót nyomtam, épp csak az 5 percest, és erre ez történik? A lábaim, a tüdőm teljesen jól bírta, simán ment volna még a maradék 3 kilométer, egy ilyen hülye oldalszúrás állít meg? Óráknak tűnő, valójában olyan 15 másodpercnyi kínszenvedés után futni kezdek, de rögtön vissza is váltok sétára, már fel akarnám adni, csak le szeretnék ide feküdni, és pihenni, amikor a vezető lány ér utol, és mindössze két szóval sikerül életet lehelnie belém, azonnal futásra is váltok. Először csak majd' 6 percesre tempóra állok be, de ez annyira kényelmetlen, és annyira elkezd zsibbadni így a lábam, hogy szép lassan felgyorsulok 5:30-on belülre, amivel bár nagyon nem jólesően, de mégis némi erőt gyűjtve jutok el a 42. kilométer végéig, hogy az utolsó 200 méterre még felvegyem az átlagtempót, igazából kicsit gyorsabbat is, talán hülyeség, de nem akartam gyengének látszani a befutónál. Van innen egy remek videó rólam, ahol mondjuk a mosolyom nem őszinte, de nem is ez az érdekesebb benne, hanem hogy közvetlenül mögöttem Balázs Levente fut, mintha hatalmas verseny lenne köztünk az utolsó métereken, persze Ő egy másik dimenzióban száguld, és konkrétan más versenyen is :) Sose felejtem el, amikor Komáromban elsuhant mellettem, akkor láttam először valakit igazán gyorsan futni, és hatalmas motivációként hatott rám.

A célban meg már csak vicsorgásra tellik :)
A maraton egy nagyon nehéz táv, elég hosszú már ahhoz, hogy jelentősen vissza kelljen fogni a tempót, és hogy a frissítést komolyan kelljen venni, viszont ahhoz meg elég rövid, hogy annyira azért mégse lehessen visszafogni, és ne férjen bele a frissítés miatti lassítás, vagy wc-zés, meg ilyenek. Na meg aszfalton szerintem sokkal nehezebb futni, mint terepen, talán a nagyon egyforma lépések miatt, talán azért, mert terepen hajlamos az ember az emelkedőkön az indokoltnál jobban visszavenni, így pihenni egy kicsit, nem is tudom, de valahogy teljesen más. A célban csippantás, és rögtön kapom is az időeredményemet, 3:31:31 (5:01/km)! Amennyire szenvedős volt a vége, annyira meglepő, hogy csak ennyivel maradtam el a 3:30-as céltól, és igen, a befutáskor elképesztően boldog voltam ezzel, nem éreztem csalódást. Összesen 208 férfi induló volt, ebből 19. lettem, kategóriámban pedig 5. Az időeredmény persze még mindig megmosolyogtató a top atlétákhoz képest, de nyilván nem hozzájuk kell mérnek magam, hanem az átlag hobbi futókhoz, ahol viszont már nem is annyira rossz, végülis a mezőny >90%-a mögöttem ért célba. Ez még csak a második maratonom volt, a tapasztalatlanság megint elfutáshoz vezetett, de azért ebben is sokat javultam. Ezúttal viszont a frissítés problémáit kivételesen nem én generáltam, a következő napokban hasmenéses betegség gyötört, szóval a rossz gyomrom már ennek az előjele volt. Az utolsó kilométereken nagyon sok mindent átgondoltam, leginkább már az eddig is bennem motoszkáló irányvonal erősödött meg. Nem idén fogom futni az első 6 órásomat, sőt, maratont se fogok már futni ebben az évben. Az OCC-t is elengedtem, mármint persze csak az időeredmény, és a célzott felkészülés szempontjából, magára a versenyre megyek, de inkább csak túra jelleggel tekintek rá, nem fogom maxon pörgetni magam (mondjuk erre azért senki ne vegyen mérget ;) ). Őszre még hiányzott a célverseny, félmaratonra, vagy 10k-ra gondoltam, végül utóbbiból találtam megfelelő versenyt, amire már be is neveztem, és egyáltalán nem bánom, pont jó lesz ez a táv, erre csinálhatok majd olyan edzéstervet, ahol jóval több lesz a pögős edzés, mint eddig. Már az időcélt is kitűztem, úgy gondolom, hogy reális egy 40 percen belüli elvárás magammal szemben, ami már egy 3-assal kezdődő átlagtempó lenne, egy újabb nagy lépés...

Fent a pulzus, tempó, lépészám és szint görbék, lent az 5 km-ek átlagpulzusa és tempója.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése